Alliteráló angyalok alszanak az ablakunkban, arany arcuk alakja aránytalan

Kornélia töpreng. A gyökereinkről, szerencsére. Például. Ezidáig leginkább arról töprengett, hogy hova, merre tartunk, tarthatunk (ki, be, el, meg, össze, szét, vissza) ő meg én, meg a többiek is; különösen a bolygó élővilága. Olykor az univerzumról is töprengett persze. Mostanában viszont (részben a norvégoknak köszönhetően) arról morfondírozik, hogy honnan is tartunk oda, ahova. Arra gondolt Kornélia, hogy a kulturális köpeny kifejezés helyt- és időt álló metafora lehet-e ebben az esetben. Azért azt fontos tudni, hogy Kornélia nem annyira a magyarság gyökereiről, mint inkább az ember - vagyis leginkább a személy mint individuum, a szocializációs közegek végtelen halmazainak összefüggésében és átfedésében - gyökereiről töpreng. Tehát a kulturális köpenyt generáció gombokkal lehetne magunk körül rögzíteni, talán. Ezen a már említett magyarság minta lehetne, esetleg; de persze csakis akkor, ha a viselni kívánt köpenyt díszíteni szeretnénk.  A töprengésben mostanában sokat segített Kornéliának Grecsó Krisztián is, aki szintén szeret szót szaporítani; szokás szerint színházi szempontból szeretném szipogássá szőni szálait. Tünetté, talán.

Kornélia lebeg. X + 1 évvel ezelőtt belekeveredett egy tündérmesébe, mintegy véletlenül (a véletlenek összekötésével tudnám elmesélni az életem; súgja). Ahogy az a tündérmesékkel lenni szokott, a mágikus világ megismerése után rengeteg bonyodalommal találta szembe magát Kornélia, aki talán nem is annyira a főszereplője ennek a történetnek, hanem a mesélője, mondjuk. A bonyodalmak - ahogy az a tündérmesékben lenni szokott -  kibogozódni látszanak, közeleg a tizenkettedik fejezet. a boldog beteljesedés, vagy mi. Kornélia annyira szkeptikus, hogy a történetet csak félőn, kétkedve, és persze nagyon halkan suttogva tudja elmesélni, miközben az elfek földjéről érkező hangszeres óriásokra vár. Vitéz Ferenc sorait idézi:

"Lomha lombok lassú

lengésébe lopják

lila levelek a lármát.

Látom lebegni lépteit

a lánynak – leheletnyi

láng lobog lidércként;

lelkéig táncolja lassan

illanó álmát.

Lám, a lámpa éle lankad,

de látni ám: lágy lenhajában

lüktető liliom lakik;

s lucskos szellőben lovak

lakomáznak lant szavára

lustán felbukó ledér

hajnalig."

Kornélia firtat. A szokásokat bolygatja, vagyis éppen, hogy szokásokat próbál meg kialakítani. Kornélia egyetlen szokása, hogy nincsenek szokásai, így egyelőre leginkább önmaga ellen dönt, majd következetlenségében zavarba jön, például a József Attila szobor mellett napozva a Duna parton. Azután pedig elkergetik a turisták, akiknek biztosan nem jelentenek olyan sokat József Attila töredékei, mint Kornéliának jelentettek egykoron.(Én a pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam a szakadékon.) A reggeli kávéjába például rendszeresen curcumát és chilit kever, de ennek sokkal több köze van a tündérmesékhez, mint a firtatáshoz. Olyan is előfordult már többször, hogy ugyanazon az úton ért el Á-ból Bé-be, ami Kornéliától - valljuk be - nagy eredményként könyvelhető el. 

Kornélia lakik. Igazán. Nem hátizsákból, nem bőröndből, nem dobozok mögött, nem raktárban, nem asztal alatt, nem véletlenszerűen, nem össze-vissza és nem itt-ott. A hazátlan, ki-be vándorló Kornélia elcsomagolta magát, az életvitelszerűen élő, adófizető, társadalombiztosított Kornélia egy kis szegletébe, onnan pislog, mint egy szentjánosbogár-

A part, a Duna part,

a Tisza és minden folyó,

Folyó borok, üres poharak,

Koccintás, koccintás.

Idegen ismerősök közt

Ismerős idegenek,

Akik titokban húrokon játszanak

Álmaikban,

Sírva nevetnek,

Szomorú vigasságokon

És egymást ékszerként a fülükbe akasztják

ragasztott csészékből szürcsölik a másnapot,

És sózzák, sózzák a tengertelenséget.

A kávé néha édes:

Sokszor keseríted meg, mert a héját

Rajtad felejtem olykor;

Feloldódunk.

Le bouche trou

Zsákok foltok lyukak

Folton keresünk zsákokat

Van egy ismerősöm, aki szereti

Ha ismeretlenként utalok rá,

Máskor az utcán elfelejt köszönni,

Néha azt hiszi, ő nincs is

Vagy nem úgy van,

Ahogy lenni szokás.

A létezésről esőben a legszebb gondolkodni,

Februári napsütésben,

Szivárványtalan tömeg közlekedés

És észrevétlenül elkapott tekintetek

Mögött.

Az ismeretlen ismerősöm összekeveri

Az évszakokat és néha egyel több

napot számol, mint amennyi a naptárból

Következne,

Szerinte a Holdat is csak kitalálták,

Hogy az éjszaka ne legyen olyan magányos.

Sokat utaztunk együtt egy időben,

Szerettem a jelen nem létét,

Minden alkalommal úgy éreztem;

Új ismeretségre tehetünk szert.

A kedvenc tulajdonságom

benne volt

Hogy minduntalan összekócolta a hajam,

Mintha szellő volna,

És fújdogált,

És nézte, ahogy hajlongok

És nézte, ahogy hajlongok

És nézte, ahogy hajlongok

Játszadoztunk a gravitációval és az egymásra gyakorolt kölcsönhatásainkat

Elemezgettük, olykor belefeledkezve az ismeretlenségbe.

Egy nap tartott négy évig azt hiszem,

Vagy négy év telt el azon a napon,

Időközben hiánytalanul eggyé váltunk

Ő meg Én

És egymást kezdtük pótcselekedni

Hogy valami ismerős dolog is történjen.

Míg végül azt mondta, hogy mennie kell

Mert jön a Március és ketten nem férnek el nálam.

Pedig én biztos voltam benne,

Hogy a tél és a tavasz jól kijönnének

Egymással

Van egy nap, ami négyévente elhagy

És mindig azért, mert én vagyok

Csapodár

És megkívánom a tavaszt.

------

Sacks patches freckles

Searching through holes for sacks

I know somebody who likes to be

Alluded to as unknown,

Other times he forgets to say hello

On the street,

And he pretends to be,

or not to be like the one he should.

About existence:

The most beautiful thing is to wonder

When it rains, in February’s sunshine,

Without rainbows, on the public transport

Or behind it all.

My unknown acquaintance mixes up

The seasons, counts one day more,

Than the calendar suggests.

He says the Moon was invented

To provide company for the night

Not to be so alone.

We travelled a lot together

For some time,

I liked his not-presence,

I felt like getting to know

somebody unknown all over again.

My favourite characteristic

Was in him

That he messed my hair up

All the time

Like if he was breeze

And he blew me

And he watched me bowing

And he watched me bowing

And he watched me bowing

We played with and through gravity waves

And analyzed our interference

Getting lost in obscurity.

One day lasted four years,

Or four years passed on a day,

Meanwhile we became one complete

And started to compensate each other

With stopgaps;

Something familiar happened.

He said he would leave

Because March was coming

And both of them could not be parts of

My body

Though I could have made enough

Stops, gaps, gasps.

There is one day that leaves me every four years

Always because I am too volatile

And desirous of Spring.

The day of 29th of February does not fit into the system. We need to write it by hand on attandance sheets, giving birth to something usually invisible. The word is creation. We are searching for entities in between dimensions as a compensation of already existing nothings. A physical theatre performance by Gregory Chavelier and Zsófi Jozifek.

Holdkórosság

Vagy felmegy a Holdra

vagy átjön este

vagy én megyek a Holdra,

hogy megkeressem

magamat és magát, az ember önmagát

tudja csak igazán unni.

Volt egyszer egy egyszer volt,

hol igen, hol nem,

hogy hol, arra nem emlékszem,

biztos, hogy leginkább belül,

itt legbelül

aki csukott szemmel táncol,

az nem törődik a közönséggel,

mondták már sokszor,

itt legbelül

mondják, hogy a szorongás

rakott fészket a párnám alatt,

ott felejtve a telet.

Költöző madár

akartam lenni mindig is

vagy ovis koromban

a többiek meg kinevettek

most fészket rakok,

talán a Holdon az is elfér,

vagy itt legbelül.

Geo-metria avagy a lét az anyanyelvemen, a szín-ház a magánéletem (?)

A szívekből való kipakolás egyszerűbbnek tűnt, mint az otthon és színház, vagyis a lakás színházzá és a színház lakássá való alapító jellegű (át)alakítása. Az igeidők továbbra is az ablakban ácsorognak, integetnek, várakoznak. Kornélia fésülködik, az összekócolódott gondolatok göndör fürtjeit bontogatja, olykor pedig a jobb fülcimpámba kapaszkodva kiabálja az egyensúlytalanság és a gravitáció szem és számszerű összefüggéseit. Olybá tűnik, már nem sokáig. Csupán székekre és fogasokra van szükség a diavetítéshez.

A spanyol tankönyveim után kutatva a középiskolás és egyetemi jegyzeteim és kupacaim röpke önreflexióra késztettek, amely jelen bejegyzés (meg?)ihletője.
Mégpedig:
- Az íráskényszer kialakulása 14-15 éves korra tehető. Ekkor kell elkapni és el sem engedni, nyűni, használni, mentorálni. Különben csak eldobozolt füzetek rengetegei maradnak belőle, szórakoztató elbeszélő költeményekkel és balladákkal a molekulákról, a gyökvonásról és Heideggerről.
- Az ember írásképe az idők során változik ugyan, de lényegében konstans és önálló jelrendszerek jel rendszere.
- Aki rendszerező és rendszerető típus, az évek múltán nagyon megdicsérheti a múltbéli önmagát, ámde de irigységgel és vágyakozással gondolhat vissza azokra az időkre, amikor még rendszerező és rendszerető típus volt (és valahol úgy igazán lakott is, ugye.).
- a személyiség 14 és 25 éves kor között olyan sokat változik, hogy előfordulhat, hogy a 11 évvel ezelőtti önmagunktól tanulunk meg hirtelenséggel olyasmit, amely tanításra aktuálisan a legnagyobb szükségünk lehet.

S ím álljon itt egy pre-kornélikus gondolat tehát, 2004-ből:

Félelem a múlandótól. Magabiztosság a levőben. Mi mind tudjuk, hogy nem tudunk semmit igazán. Én nem is akarok tudni. Érezni, inkább. És tanulni érezni. Tudni; felejteni. Az eddiget. A lehetőség az új. A mindig új. A talán, de olyan talán, ami biztos. A kérdésekre válaszolt megválaszolatlan kérdések. Csatlakozni a csatlakozókhoz és csatlakoztatni magunkat, a csalatkozások ellenében. Az illúzió a jelszó, hogy nem csak én vagyok, hanem te is vagy, és azután már csak úgy vagyok én, ha vagy te is, nélküled csak a felem az ő. A szem és a tekintetek, a szédülés, az igaz. A száj: élet. Mondanom sem kell, hogy a mágneses kisülések tartják mozgásban a világot.

Sárgarigó fészket rakott

Tirkala Ferenc

1932 - 2015

Elbúcsúzom tőled most,

Kedves, hórihorgas Nagyapám.

Ez a város volt a Te otthonod,

Melyet Te otthonodul választottál,

És minekünk itt otthont adtál.

Büszkén legyünk magasak,

Egyenes gerinccel járjunk,

Úgy emlékszem, mondogattad,

És tényleg nagynak tűntél mindig,

A nagyapák közül a legnagyobbnak.

Én azt mondom el, ami nekem voltál:

Az egésznek kicsiny része

De alapvető, mint minden

Teljesség apró, részletes töredéke.

Nyári melegben zötykölődés,

Az öreg Opel csomagtartójában

Rozsdás kapagép és Artúr kutya.

Kozármisleny, krumpli szedés,

Délutáni alvás és olasz opera.

Hejőkeresztúri vonat utak,

Elcsomagolt fasírozott,

Vasárnap reggeli misék,

És kedves, távoli rokonok.

Megfakult piciny diaképek,

Tengerparti, hosszú nyaralásokról,

Sok-sok barát, telefoncsörgések,

Mesék messzi osztálytalálkozókról.

Kismélyvölgyi dohos kisházunkban

Kártyázó bácsik meg zsíros kenyér,

Szemüveges szigorúság

És hahotázó, önfeledt nevetés.

És ahogy így szólsz: Piroskám,

Ide még egy kanállal tegyél.

Búcsúzóul Tőled, kedves,

Hórihorgas Nagyapám,

Ajánlok egy egyességet,

Olybá tűnik; szép ígéret.

Én mosolyogva emlékezem,

Ha sárgarigó fészket látok,

Dallamos füttyszó hallatán,

Magas, karcsú jegenyefa láttán,

Ha a péntek bableves

És az ebéd palacsinta,

Vagy máglyarakás, amihez

Diót törtünk és a héja szanaszét

Szóródott a kopott szőnyegen.

És Te pedig jelen leszel mindig,

A déli harangszóban, a Kossuth Rádióban,

A Tour de France kanyarjain és lejtőin,

Az országúti utazókért vetett keresztekben,

Az énekes ünnepi köszöntésekben,

A világ összes megsárgult földgömbjén,

A spanyol útikönyvem öreg bekezdésein,

És a Föld konok domborzati térképein,

A futball közvetítések feldúlt kiáltásaiban,

A természettudományban, az újhullámban,

A családi kéziratokban,

A hosszú uránvárosi sétákban,

A kisunokákban és nagyapákban.

„Világot feledem

Teljes csend bensőmben,

Légzésem követve

Eljutok szívembe.

Le egyre mélyebbre

Le a végtelenbe

Rád nézek elmémben

Figyelek szívemben

Ha szólalsz megértem

Hogyha kérsz, megteszem.”

Jozifek Zsófia, 2015, Pécs

Ha.

A banalitások szakralitása, strukturálatlan, tematikus. 

Ha jelszavakat kellene hangoztatnom. 

Rögeszmés rögeszmék, rögös eszmék, rögök, eszmék, eszmélet, rögtönzés, röghözkötés.

Budapesti betonos búskomorság.

Madártalan távlatok, nyughatatlan fáradtság. 

És a halogatás dialektikája. 

Őszinte őszintétlenség, és szinte tétlenség.

Nincs 12 pontom, pedig lehetne.
Itt az idő. A jó idő. Múzeum, lépcsők fel és le.

A tavaszt várom. Vagy kitalálom.

Elképzelem. Néha még elképzelni is elfelejtem.

A hiány jelenléte: a jelenlét hiánya. A jelen. 

A vágyott én és a valós én között óceán. Csendes.

Mély tekintetek és sekélyes mondatok.

Kereszteződések.
Ácsorgás, talpon, ugyan.

Összeállni

Állunk az ablaknál. Egy pesti bérház, amolyan kosztolányi-féle, gangos épület, cselédszoba. Az ablak óriási, magassága legalább két embernyi. Nem is egy ablak, hanem kettő, akár a két üveg közé is beférkőzhetnénk. Na most itt ácsorgunk, Botho Strauss, Lotte, Marie Steuber, az igeidők és kedves  alkotótársam. Az ember, aki elvesztette az óráját és a gitáros fiú jönnek vendégségbe, mert hamarosan diavetítést rendezünk. Kérem, pontosan érkezzenek.

"Hihetetlen türelem kell egy alkalmilag összeállt társaságból együttest faragni. Tudomásul venni, hogy elhullnak emberek. Hogy el kell küldeni valakit. Hogy elmegy valaki, akibe eszement munkát fektettem. Hogy vissza kell utasítani jelentkezőket, mert csak riszálnák magukat. Egy pöttöm társulat, ha komolyan veszi magát, és dolgozni akar, dolgozhat. Áldozat és kitartás, szabadság és függetlenség kell hozzá. És nem nézheted mit kapsz. Adnod kell. Adakoznod. Befektetned. A dolog tárgya kell, hogy érdekeljen, nem a számlád. Sokan belecsapnak, de kevesen bírják. Összeállni egy-egy darabra lehet. De hosszan kibírni egymást, tanulni egymásól, a világtól, kíváncsinak maradni és kíváncsiságot ébreszteni kevesek sajátja. Mindezeket az erőket összetartani fegyelemmel, útmutatással szintén kevesen tudják. A munka kipergeti a nem odavalókat, a másra számítókat, a könnyű kalandokat keresőket, azokat akik már nem tudnak azonosulni, akik szívesen maradnának de csak egy részüket tudják odaadni. Ezért sokszor dúlóan tehetséges emberek is távoznak a csapatból. Teljes személyiséggel vállalnod kell a többi embert is. Alkalmazkodsz és szuverén maradsz. Nem oldódhatsz föl a többiekben, de oldanod kell a feszültségeiket. Nem tarthatod folyamatosan gyereknek magad. Nem várhatod el, hogy vezetni fognak. Neked magadnak kell tudnod, hogy miért vagy itt. Miért vagy itt és nem másutt. Nem játszhatod el a kötelező kelet-európai kiszolgáltatott színészmodellt. Mindig változnod kell, és érzékelned is a világ változását." Zsótér Sándor: Előszó; MALADYPE